Teszem föl gyakorta magamnak is a címadó kérdést, Ady felejthetetlen kezdő verssorának profán parafrázisát. Minek a Tanács, ha – nem ritkán – meg nem fogadott javaslatokat, véleményeket, állásfoglalásokat gyárt.
Késedelem nélkül a lényegre térve: az Országos Környezetvédelmi Tanács lehetséges, szándékolt és kívánatos szerepéről lesz szó az alábbiakban.
Jogilag a címadó kérdés viszonylag könnyedén megválaszolható. Az OKT-t a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény hozta létre, feladatairól, jogosítványairól, valamint tagjairól intézkedve. Nem személy szerint természetesen. A törvény meghatározta azokat a társadalmi csoportokat, amelyek tagokat küldenek az Országos Környezetvédelmi Tanácsba. Megnevezve a mindenkori környezetvédelmi minisztert, aki az egyetlen, hivatalánál fogva (ex officio) tagja és egyben társelnöke a Testületnek. A többieket, szám szerint hét – hét – hét főt egyenlő arányban a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a környezetvédelmi céllal bejegyzett társadalmi mozgalmak (NGO-k), valamint a szakmai és gazdasági érdekképviseleti szervek választják és delegálják. Képviseleti munkájuk megítéléséről, beszámoltatásuk módjáról, így – esetleges – visszahívásukról is a delegálók döntenek.
A Testület maga döntött működési szabályairól és választ saját tagjaiból elnököt, akinek megbízatása két évre szól. Másodévente sorban más-más tagcsoport állít elnökjelöltet.
Az OKT feladata – röviden összefoglalva és értelmezve a törvény szándékát és szövegét – az, hogy véleményezze a környezet állapotát, valamint a környezet- és természetvédelem intézményrendszerét várhatóan jelentősen érintő, befolyásoló ágazati és/vagy regionális programokat, formailag: kormányzati terveket, jogszabályi előterjesztéseket, törvényeket és rendeleteket. Kissé bővebben, ill. a pontosságra még inkább törekedve a megfogalmazásban: a Testület mint a Kormány tanácsadó szerve a környezeti, természeti erőforrásokkal való tartamos – legalább belátható ideig fenntartható - gazdálkodás érdekeit szem előtt tartva és elemezve alakítja ki állásfoglalásait az előbb említett előterjesztésekkel kapcsolatban tekintetbe véve tehát mind a környezeti kapacitások, mind pedig a védelmükre rendelt,- hivatott intézmények képességeit, terhelhetőségét.
E feladat elvégzésének föltételei azonosíthatóak. Szükséges, hogy az előterjesztés maga is tartalmazza a föntebb kifejtett környezeti feltételek és következmények (korlátok) számba vételét, a törvény megfogalmazásában az ún. >>vizsgálati elemzés<< -ét, amelynek vázlatát, szempontjait a törvény (44. § (1) bekezdése) előírja.
Ezzel együtt belátható, hogy a Tanács feladatának elvégzése meglehetősen nehéz.
Egyfelől tudott dolog, hogy az előterjesztések készítése szívós kabinetegyeztetések során alakul. Amikor tehát a „döntésre”, azaz kormányjóváhagyásra a tervezet előterjeszthetővé válik, akkor jutott abba az állapotba a dokumentum-tervezet, hogy az összes szakmai, politikai kompromisszum megkötetett. Megfogalmazásai ennek eredményét tartalmazzák. A folyamatnak ebben a fázisában már – nyilvánvalóan érthető okokból – az Előterjesztő nem kíván, különösen nem koncepcionális vitákba bonyolódni, hacsak nem vállalja – legtöbbször nem is teheti – az előzetes megállapodások fölmondásának, széthullásának kockázatát.
Az ilyen típusú dilemmák föloldására kétféle megoldás kínálkozik.
Lehetséges és az előterjesztő(k) számára – nyilván - inkább kívánatos a fárasztó és a végső szakaszban már valóban eredménytelenséget ígérő viták, egyeztetések elkerülése a felelősséget amúgy sem viselő, külső tanácsadó „okosokkal”.
Lehetséges azonban, az előterjesztések tárgyát képező szabályozási/fejlesztési ügyek többféle – így például környezeti szempontú – elemzése érdekében eredményesebb is a külső Tanácsadó testület bevonása a koncepció-formáló szakaszba. Amikor még helye van alternatív premisszákon nyugvó konstrukciók végiggondolásának, hogy a döntési javaslat ne egyetlen vélt vagy valóságos megoldási lehetőség által meghatározott cél deriválásából szülessék. (Van, lehet ilyen helyzet is természetesen, de a kormányzás általában szerencsére nem válságmenedzselés.)
Nehézséget okoz másfelől az „önálló kormányzati szerv”, valójában egy társadalmi testület munkájának beillesztése a kormányzati döntés-előkészítésbe, huszonegy egyébként is elfoglalt – hiszen a saját társadalmi,- gazdasági környezetében véleményformáló – személyiség idejének összehangolása a kormányzati munka ritmusával. Tekintettel arra is, hogy az OKT, mint „eleven szakértői rendszer” szerepe plenáris üléseken tud alkalmazásának logikája szerint érvényesülni.
Számos kezdeményezéssel, működésének belső szabályozásával igyekezett a Tanács ehhez a helyzethez alkalmazkodni: szó szerint azért, hogy a döntés-előkészítő folyamatnak ne kerékkötője, hanem támogatója legyen. Legfontosabb ezek közül kisebb létszámú, tematikus albizottságok alakítása, amelyek összetételükben tükrözik a Plénumot, ám gyorsabban, könnyebben mozgósíthatók. Az albizottságok a környezet – gazdaság – társadalom kölcsönhatásainak kulcsterületei, így az energetika, a közlekedés, az agrárium- és természetvédelem, a hulladékpolitika, a vízgazdálkodás- és vízminőség-védelem, valamint az általános környezetpolitikai kérdések téma-területein működnek. Egyrészt az adott konkrét előterjesztésekhez kapcsolódóan, másrészt oly módon, hogy a Testület egyre inkább növelni törekszik munkaprogramjában a tematikus, átfogó anyagok tárgyalását. Az ezekben kialakított álláspontra támaszkodva a Tanács albizottságai és titkársága képes „gyorsreagálású”, ugyanakkor megfontolásra valóban érdemes véleményeket formálni és közvetíteni a fölmerülő kérdésekben, tárgykörökben a kormányzati előterjesztések számára.
Komoly haszonnal jár a nemzetközi aktivitás, az OKT bekapcsolódása az Európai Környezeti Tanácsadó Testületek – az [EEAC] - Hálózatába; mindkét fél számára.
Jelképértékű esemény volt, hogy a Tanács megalakulásának napján - szerencsés program egybeesésnek köszönhetően - a Testület Elnökségének módja volt találkozni az EU – akkori – környezetvédelmi biztosával, és tájékoztatni Őt az OKT létrehozásának céljáról, működésének rendjéről, törvényi hátteréről. A Brüsszeli Bizottság környezetvédelmi biztosai azóta is figyelemmel kísérik a Tanács tevékenységét, kíváncsiak eredményeire,- sikertelensége tanulságaira egyaránt. Amelyeket elemzésre és ajánlásra méltónak tartanak más EU országok kormányai számára.
Az EEAC is, a helyzet hasonlóságaiból adódó – nyilvánvaló – okokból az OKT útját járja. Tematikus munkacsoportokat (WG) alakított a kulcsterületek, így a (jó) környezeti kormányzás, azaz a környezetvédelmi szempontok integrálása a szakpolitikákba, továbbá a fenntartható fejlődés, valamint az agrárium, az új ágazati támogatási politika (CAP) és a környezet- és természetvédelmi érdekek/megfontolások együttes figyelembevétele lehetőségeinek elemzésére.
Az OKT véleményét, állásfoglalásait mindenekelőtt a Kormányhoz kell, eljuttassa annak tanácsadó testületeként. Ez azonban nem zárja ki, különösen a saját maga által kezdeményezett és elvégzett elemzések esetében, hogy következtetéseit, javaslatait publikus formában is megfogalmazza és közzé tegye.
Minek tehát a Tanács és hogyan törekedjünk, működését fejleszteni?
A Tanács önálló kezdeményezésű, a környezet – gazdaság – társadalom összefüggéseit átfogóan tárgyaló napirendjei, elemzései arányát célszerű növelni. Elvégezve persze a kötelező penzumokat, a konkrét előterjesztések, Stratégiai Környezeti Vizsgálatok elemzését, véleményezését is. Ám ezek is tartalmasabbak lesznek a Testület tematikus vitáiban formálódó >>közös tudása<< alapján.
Mintául szolgálhat a brit tanács, a Környezetvédelem Királyi Bizottsága
[Royal Comittee on Environmental Pollution], amely – szakértők bevonásával természetesen – tudományos igényességű elemzéseket készít, amelyeket azután széles körben megvitatnak és végül publikálnak is. Időtálló, elfogadott és hozzáférhető alapokat teremtve ágazati/regionális fejlesztési/szabályozási politikák kimunkálásához.
Dr. Bulla Miklós, az OKT főtitkára
